Gotowa bibliografia na temat „Magyarországi Evangélikus Egyhás”

A második világháború kitörésével kihirdetett rendkívüli állapot bevezetésével korlátozták a neoprotestáns és más kisegyházi közösségek gyülekezeti jogait, a Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter által kiadott rendelettel pedig, pedig be is tiltották a működésüket, így a közlönyben nevesített Istengyülekezet néven működő felekezetét is. Tomi József , a Budapest Aréna u. 7. szám alatti imaházban összejöveteleit tartó, Istengyülekezet nevű pünkösdi közösség lelkipásztoraként és közösségük központi szervezetének, az Isten Gyülekezeteinek Szövetségének elnöksége nevében Siroki Istvánnal közösen tárgyalásokat kezdeményezett az Evangélikus Egyháznál közösségük legalitásának megteremtésére. Az Evangélikus Egyházban, Raffay Sándor bányakerületi evangélikus püspöknél, megértést és segítő szándékot tapasztaltak.A közösség az Evangélikus Egyháztól azzal kapott segítséget, hogy a pünkösdisták a „történelmi” felekezet tagjaivá válhattak rendes konverzió révén, mely következtében az Aréna úti Gyülekezet hivatalosan is az Evangélikus Egyház Damjanich utcai lelkészi hivatalához tartozott, s az azt vezető Kemény Lajos esperes irányítása alá került, és ettől kezdve evangélikus egyházi imaházként használhatták saját addigi templomukat. 1946. június 5-én a belügyminiszter érvénytelenítette a betiltásukról szóló rendeletet, így az 1939 óta illegitim felekezetek szabadon működhettek. A több mint öt évig tartó féllegális működésről a fenti néhány tényt jelentősen meghaladó ismertetéssel eddig nem találkozhattunk, a pünkösdiek és az evangélikus egyház tárgyalásairól, együtt létezéséről, valamint az ebből fakadó problémákról se dokumentumokat, se tanulmányokat nem olvashattunk.A közölt források bemutatják az Evangélikus Országos Levéltár valamennyi, a kérdés szempontjából szóba jöhető fondjának kutatása során fellelt anyagát részletes, magyarázó jegyzetapparátussal. Egyértelművé válik belőlük, hogy Raffay püspök és Kemény esperes támogatása belső ellenállást, értetlenséget és a nehéz – háborús – idők viszontagságai mellett további, kiemelt figyelmet igényelt, valamint láthatjuk, hogy a pünkösdi felekezetekben nyugtalanságot keltő új tanítások, hitgyakorlatok beszivárgása a befogadó egyház számára is kezelendő problémát jelentettek.

A II. világháborút követően a Magyarországi Evangélikus Egyház is olyan társadalmi rendszer része lett, amelynek hivatalos ideológiája az ateizmus volt. A szocialista államrend megszilárdulása idején, 1945 és 1951 között a civil és egyházi egyesületeket feloszlatták. A reformáció hagyományaként addig a gyülekezetek, majd később diakonisszaegyesületek és egyéb egyesületek, alapítványok végezték a diakóniai munkát. A diakonisszaközösségek működésének betiltását követően az egyház megbízásából Sztehlo Gábor szervezte, felügyelte a diakóniai munkát. Az új helyzetben az egyház diakóniai szervezetének magját ő alakította ki és fogta össze. Sajátos egyházpolitikai utat járt be egyházunk, hogy az intézményeket megtarthassa, illetve a még működő civil szervezetektől átmentse a diakóniai tevékenységet.

A felső-magyarországi grófok, bárók, mágnások, vármegyék és szabad királyi városok képviselői nyilvánosan deklarálták az evangélikus kollégium megalapítását Kassán, 1665. november 18-án. Több ok miatt Eperjes szabad királyi várost választották, amely számos tekintetben a legjobb feltételeket kínálta a leendő intézmény számára. A hat felső-magyarországi szabad királyi város közül Kassa és Eperjes erős, korszerű erődítménnyel rendelkezett, de Eperjesen kizárólag az evangélikus egyház működött. Tekintettel a város nemzetiségi viszonyaira, a leendő diákok könnyen el tudták sajátítani mind a német, mind a szlovák vagy a magyar nyelvet. Nem volt érdektelen az sem, hogy a városi tanács a kollégium alapítását erőteljesen támogatta, és kész volt nemcsak alkalmas helyet kínálni számára, hanem finanszírozni is akarta a kiadások jelentős részét. A kollégiumot az evangélikus nemesség és az eperjesi vezető polgárok, valamint a bányavárosok és a szepességi városok polgáraiból szervezett testület irányította. Igen fontos volt, hogy a gimnáziumi tananyag mellett teológiai képzést is kínált az iskola, biztosítva ezzel századokon át a hazai evangélikus lelkészképzés lehetőségét.

A tanulmány a magyarországi polgári fejlődés kezdetén, azaz a reformkor idején történő hazai iskolaalapítások, azon belül is az evangélikus iskolaügy történetébe nyújt bepillantást. Kővágóörs mezőváros 1841-ben létrehozott és 1873-ig működő algimnáziumának emlékét ma már csak egykori épülete őrzi. A tanulmányban feltárt iskolatörténet bizonyítja a reformkori vidéki evangélikus értelmiség térben regionális, de célkitűzésében egyetemes oktatási/művelődésfejlesztői tenni akarását és áldozatvállalását. Utal azokra a feszültségekre is, amely az iskolalétrehozók túlfűtött lelkesedése, az egyházi és helyi társadalmi és gazdasági erő korlátjai és a modernizálódó hazai oktatási struktúrafejlesztés elvárásai között alakultak ki. Egyúttal a hazai oktatástörténet fejlődéstörténetébe ágyazott intézménytörténet emléket állít a nemzeti haladás korai iskolateremtőinek.

A magyarországi oktatástörténetnek a 19. század első felében különleges intézményei voltak az úgynevezett líceumok. Írásomban az egyes iskolák evangélikus oktatási hierarchiában betöltött szerepét azok diákságának iskolaváltása nyomán kívánom meghatározni. Adatbázisomban 1550 olyan diákra van adat, akik tanulmányaik során több líceum felsőbb képzésére is beiratkoztak. A legtöbb átiratkozás természetesen a legjelentősebb, legnépszerűbb iskolákba történt. A különféle szempontú elemzések megerősítik, hogy Pozsony, Késmárk és Eperjes mellett Lőcse, Sopron, Selmecbánya és Szarvas iskolái csupán másodlagos szereppel bírtak. Az átiratkozó diákok az ország evangélikus nemesi, polgári, jórészt értelmiségi pályákhoz kötődő családjaiból származtak. Voltak, akik nem egyszer képzésük során akár kettőnél több iskolát is felkerestek. A bölcsészeti, teológiai és néha még jogi tanfolyamot is biztosító intézmények között éppen azok képzésének különbözősége volt a fő oka a diákok iskolaváltásának. Így a hallgatói létszámukra is kisebb iskolák diákjai közül többen is elindultak, hogy nagyobb, jobb képzést biztosító intézményekben tanulhassanak. Nem csupán a kisebb intézményekből a nagyobbak irányába volt mozgás. A jelentősebb iskolák diákjai körében is gyakori volt, hogy azok a megfelelő anyagi háttér birtokában képzésüket egy másik nagy evangélikus iskolában folytatták. A három legjelentősebb evangélikus iskola, Pozsony, Eperjes és Késmárk esetében a diákok képzésüket ezek között váltogatták. A többi esetében pedig szintén ez említett három volt a fő cél.

Tanulmányunkban a reformkori Akadémia protestáns tagjainak földrajzi hovatartozását vizsgáltuk kollektív biográfiai eszközökkel. A tanulmányi pálya és a felnőtt életutak állomásait kultúrrégiókhoz soroltuk. Ezt követően a kultúrrégiók egymáshoz viszonyított arányát, akadémiai reprezentációjuk erejét, illetve a személyek kultúrrégiók közötti mozgását, földrajzi mobilitásuk nagyságát és intenzitását határoztuk meg. A vizsgálatot az tette lehetővé, hogy a reformkori Akadémia különböző metszésvonalak mentén egyensúlyozó mechanizmusokat működtetett, s így felekezeti és földrajzi értelemben is egyfajta reprezentativitásra törekedett. A nemzeti kibontakozás jegyében ráadásul nemcsak tudományos, hanem nyelv- és művészetpártoló, művelődésszervező célkitűzései is hangsúlyosak voltak. Ily módon nemcsak a tudományos, hanem a tágabban vett szellemi elit egészének összetételére érvényes következtetéseket vonhatunk le. A tanulmányban alkalmazott kultúrrégió kifejezés pedig az egyházi társadalomtörténetben már ismert „felekezeti–művelődési alakzat” kiterjesztésének, a térbeli tagolódás megjelenítésére alkalmas elágazásának tekinthető. A reformkorban a Magyar Tudós Társaság tagjává választottak 28%-a református, 12%-a evangélikus volt. Mindkét felekezet felülreprezentált volt tehát az összlakosságban elfoglalt súlyához képest, de a felülreprezentáltság mértéke jellegzetes különbséget mutat. A reformátusok esetében ezzel a módszerrel is kimutatható Debrecen, mint szellemi központ kimagasló ereje – és egyúttal erőteljes zártsága. Debrecenhez hasonló arányban delegált akadémikusokat az erdélyi református kultúrrégió, amely azonban nem kizárólag Kolozsvárhoz, hanem részben Nagyenyedhez és Marosvásárhelyhez kötötte a kulturális élet vezéreit. A decentralizáció jegyei a többi református kultúrrégióban is kimutathatóak. Az evangélikus kulturális csúcselit körében még jellemzőbb a decentralizáltság – ennek érzékletes példáját a hagyományos, legerősebb iskolaközpont, Pozsony látványos „gyengélkedése” szolgáltatja. A református kultúrrégiók esetében szembeszökő, hogy hiába éltek jelentős arányban kálvinisták a Dél-Dunántúlon, az Alföld felén és Észak-Tiszántúlon, nem rendelkeztek olyan iskolavárossal, szellemi központtal, amely alkalmas lett volna legalább egy-két akadémikus kinevelésére. Mindez természetesen újra csak Debrecen egészen különleges szerepére világít rá. Ehhez képest másféle stratégia jellemezte az evangélikusokat, akiknek nemcsak észak-magyarországi érdekeltsége volt kiterjedt, de a Dél-Alföldön is rendelkeztek akadémiai kapcsolatokkal. A reformkori akadémikusok mobilitását vizsgálva Debrecen és Erdély önállóságához (és zártságához) nyertünk újabb érveket, emellett pedig Pest immár egyre erőteljesebb vonzó hatása támasztható alá meggyőző számokkal.

XX. század hitvalló, segítésben élen járó alakjai között tartjuk számon Sztehlo Gábor, evangélikus lelkészt. Pályája elejéről templomépítő, gyülekezetszervező, a népfőiskolákat Magyarországon meghonosító munkája ismert. Sztehlo a II. világháború alatt a Jó Pásztor Egyesület zsidó származású gyermekeket mentő munkájába kapcsolódott be. Irányításával 1944 és 45 között 32 budai és pesti villában, lakásban működtek „rejtett” otthonok, jól szervezett napirenddel, alapvető ellátással a nyilasok állandó zaklatásának kitéve. A háború végére1500 gyermeket és 500 felnőttet mentett meg. Szolgálata kiemelkedő volt a zsidó-mentésben, ezt Izrael állama is elismerte a „Yad Vashem” kitüntetéssel, Nobel-békedíjra is felterjesztették. Később Sztehlo Gábor a Pax Gyermekotthon, benne a Gaudiopolis (Örömváros) megalapításával, a gyermekek önkormányzatára, mint pedagógiai módszerre mutatott példát. Az 1950-es években a diakóniai munkát szervezte meg az egyházi vagyon államosítását követően.